Néhány gondolat az állatokról

Na már most tisztában voltam utazásom előtt azzal, hogy a hindu hit szerint a tehén szent jószág, ami annyit tesz, hogy se nem eszik se nem bántják se nem „foglalkoztatják" a bocikat. Ez Leh városában is így igaz, ami viszont teljesen új volt számomra az a kutyák és a szamarak hasonló szerepe. Ezen élőlények mondhatni megteremtették maguknak Orwell Állatfarmját, ami az egyenlőség és a javak arányos elosztását illeti. Persze egészen más értelemben. Egyszerűen két életet élnek, amit személyes tapasztalat útján fedeztem csak fel. Lássuk..

Nappal. Körülbelül reggel 8 órától az esti 10 óráig tartó henyélés, étel utáni koslatás, tespedés és döglés. A legforgalmasabb út közepén is állatok botorkálásától áll le a forgalom akár percekig is dühös, dudáló, ordibáló söfőröket kiváltva az amúgy általában is magas hangszintet megütő arab és tibeti emberekből. Kutyákat kerülgetek déli sziesztájuk közepén, a járdákon, ebeket látni a későbbi melegebb órákban az árnyékok 99%-át kihasználva mindenütt. Szamár párok kényelmesen álldogálnak az utcasarkokon várva a messiásra, a megmentőre talán az ingyen kajára. Komótos tehenek fürkészik át napról napra a város csatornáit, szeméttelepeit, utcáit, köveit étel után kutatva. Nevükhöz hűen a marhák (itt kérek bocsánatot a hindu hitű olvasótól) mindent megesznek. Műanyag zacskót, falevelet, kartonpapírt, szemét maradványokat, de láttam őket a piacokon elcsenni zöldséget, az arab árust megfuttatva drága perzsaszőnyeget csámcsogni, csak az ízelítő kedvéért.

Éjjel. Körülbelül este 10 óra 1 perctől 7 óra 59 percig. Alkonyat után nyugovóra tér a nappal lüktető város, és átadja a hatalmat az állatoknak. Az első napokban, hetekben elalváshoz készülődve állandó és folyamatos kutya ugatásra lettem figyelmes. A kiabálás, veszekedés marakodás hangjai beszövik a Hold világította csillagos éjjeleket. Mindez talán nem is olyan meglepő annak, aki kertes házban nevelkedett és az utcájukban több házőrző is élt. Emlékszem Tatámmal mi is hosszan számoltuk az ebeket utcákon át, Szolnok egyik kertvárosában. Na de, amit az egyik éjjel tapasztaltam egy születésnapi buliról éjféltájt hazafele menet, azt talán még a Nagyfaterom sem hinné el. A város utcáinak sarkait kutyabandák őrzik, más-más bandákkal veszekedve, hadakozva. A bandák őrszemei már messziről jeleznek, hogy látnak és adják a drótot tovább utcáról utcára az éjszakai „betolakodó" közeledéséről. A nappal oly békés óriási szemeikkel megható látványt nyújtó szamarak Leh fő utcáján kergetőznek, egymás farába marva majd újra nekiiramodva a csacsi futamnak. A tehenek minden létező kukát kiborítva keresik a jobbnál jobb falatokat, majd ezt a kutyák karöltve a szamarakkal hordják szerte széjjel. A szeméttel kapcsolatosan tűnt már fel korábban is, hogy elég kevés a kuka, amire egy helyinél rákérdezve azt a választ kaptam, hogy nem is akarnak többet az állatok miatt. Vakartam a fejem ez idáig mígnem kézzelfogható választ nem kaptam mind a szemét mind a nappali henyélés Gordiuszi-csomójának kibontására.

A Ladakh-i Nők Szövetsége

3. hét. Leh-ben egyre kevesebb turista vizitál, az idő kezd hűvösödni, és majdnem hogy mindenki furán néz ránk, hogy mi pedig maradni szeretnénk december közepéig. Bugyuta világjárók hívják fel a figyelmemet, hogy telente itt mínusz 30 fok is szokott lenni, és hogy figyeljem meg a helyiek ujjait, mert fagyás nyomot felfedezni rajtuk. Egyrészről valószínű tényleg hideg lesz télen, de azt nem várom meg, másrészről pedig nem tudják rólam, hogy édesanyám krumplin és húson nevelt szervezete ellenállóbb, mint valaha. Nem elfelejtve a mínusz 20 fokban átaludt éjszakákat a Zengőn edzés gyanánt. Na de az már nagyon régen is volt, a Zengő is megmenekült, és a klímaváltozás is hozott egy-két fokot az átlaghőmérsékleten pozitív irányba. Szóval örömmel állok a hidegek elé!

Tandemen egy hét betegeskedése után készen álltunk a munka kezdésére. Első utunk a Ladakh-i Nők Szövetségének (Women's Alliance of Ladakh) irodájába vezetett, ami az ISEC legerősebb helyi kezdeményezése 1994-től. Bár jövetelünkről konkrétan nem tudott a szervezet, a három alkalmazott (mindhárom helybeli hölgy) meleg fogadtatásban részesített bennünket. A menta tea és a körülmények elregélése után megkértek bennünket, hogy menjünk vissza egy-pár óra múlva mivel a szervezet igazgatója fogja heti látogatását megtenni, és be szeretnének mutatni bennünket. Az órák elillantak, és máris a megbeszélésen találtam magam, egy újabb csésze tea, mosolygós asszonyok, rosszalkodó gyerekek társaságában. Egy pillanattal később egy alacsony idős hölgy lépett be az irodába, hagyományos tibeti egyberészes mély kék női ruhába öltözve, dereka világos kék selyem övvel átfogva, nyakában az övvel harmonizáló sál, sűrű fekete haja gyönyörűen összefonva. Churin Tsomo asszony a szövetség irányítója két éve. Leül velem szemben, és hófehér fogai mosolyognak rám minden egyes lefordított mondat után, mivel az angol nyelvet nem beszéli. Látszólag örül az itt létünknek és semmilyen akadályát nem látja, hogy ne hasznosan töltsük az időnket önkéntességünk alatt.

A Ladakh-i Nők Szövetsége több mint száz faluban, városban képviselteti magát a megyében, és majdnem 4000 tibeti hölgy gondolta úgy hogy a szervezethez való csatlakozással csakis pozitív irányba folytatódhat az élete. Történt ugyanis, és már megint a globalizációnál lyukadok ki, hogy útépítés majd a nyugati civilizáció vívmányai beköltözése után a férfiak a városokban kerestek álláslehetőséget, az asszonyt hátrahagyva. Ezzel szegény édesanyák fejére zúdították a háztartás, a mezőgazdasági munka, valamint a gyermeknevelés összes búját-baját. A régen oly büszke és a családfő szerepét betöltő erős tibeti asszonyok helyzete romlani kezdett ez által. Ezt a hátrányos körülményt hivatott a Nők Szövetsége enyhíteni, a szebbik nem státuszának megőrzésével valamint a helyi kultúra fenntartásával, erősítésével. A szövetség igen széles területen tevékenykedik, amelyek közül csak néhány fontosat szeretnék kiemelni. Így a minden évben megrendezendő Nők Fesztiválját, helyi étel programot, általános takarítási kampányt, turisták oktatási tevékenységét és a kedvencemet a televízió mentes hetet. A szervezet büszke eredménye továbbá a csomagolásra valamint szállításra használt műanyag szatyrok, zsákok, zacskók kitiltása a helyi piacokról, boltokból szociális törvény által, így bármit is vásárolok csakis lebomló (általában újság papír) kiegészítő csomagolással találkozok.

A szatyrokkal mélységesen egyetértek, de a televízió… nos fuball szezonban, esetleg olimpia alkalmával érzékenyen érintene. Ők úgy fogalmaznak, hogy tévé a „mai Ladakh-i kultúra legkárosabb eleme".

Vallások Randevúja

Álljon itt néhány sor magáról a környezetről, a városról, a kultúráról, az emberekről.

Jammu és Kashmir országrész három tartományból tevődik össze, amely Ázsia egyik legösszetettebb térségéve avanzsálja a Himalája völgyeit és csúcsait. A három vidék különlegessége a vallásban rejlik. A muszlim Kashmir, a hindu Jammu és a buddhista Ladakh adja közösen India legészakibb megyéjét. A tájegység gyönyörű, talán ezért is akasztotta össze a bajszát a szomszédos két nagyhatalom India és Pakisztán a térség birtoklásával kapcsolatosan. A két hadsereg még mindig farkas szemet néz egymással a határon, amit leginkább a nap, mint nap mellettem elbőgő katonai dzsipek, teherautók platóiról nézelődő katonák, reggeli órákban gyakorlatozó vadászgépek tudatosítanak bennem. Mindezt a farkasszemet az óriási Kína követi figyelemmel északról, Tibet mai napig tartó katonai megszállásával. A városban látszólag jól megférnek egymás mellett a buddhista templomok (gompa), és a muszlim mecsetek, de a mélyben még mindig ott rejtőzik a meg nem értettség, a kizsákmányolás és a terror. Ezt több árussal való társalgásom után kezdtem csak el érteni. A boltosok Kashmir tartományból származnak, és végelláthatatlan sztorikat mesélnek az indiai kormány elnyomásáról, a felszín alatti politikai „játékokról", a Kashmir-i felszabadítási, újraegyesítési törekvésekről. Bár a történetek néhol megrázóak, az árusok kedvesek, mosolygósak.

Tehát Leh, Ladakh fővárosa, amit „Kicsi Tibetnek", „Holdföldnek" is hívnak. A hely szellemiségét és a múltban betöltött fontos szerepét tükrözi a Leh-i Palota káprázatos látványa, amit Potala Palotával egy időben építettek és a Ladakh-i királyi család székhelye volt egészen az 1830-as évek közepéig. Ladakh-ot 1974-ben nyitották meg a turisták seregének, addig e föld teljesen önellátó életet élt. A globalizáció megtette a hatását, mondhatni. A város tele műanyag szeméttel, a boltokból a világmárkák ordibálnak a polcokról, a mezőgazdaságot műtrágyák és génmódosított vetőmagok hálózzák be. Leh 27 ezer főt számláló városának nagy része manapság az 5-6 hónapig vizitáló turistákra koncentrál. A város csordulásig tele turisztikai ügynökségekkel, szállókkal, hotelekkel. Síelés, túrázás, hegymászás, vízi kaland, lovaglás, tibeti masszázs, még felsorolni sem tudom a rengeteg szórakozási lehetőséget. Mindez igen érdekesen hat, amikor az utcán tibeti szerzeteseket, hagyományos ruhákba öltözött gyönyörű fekete hajú asszonyokat látok. Talán nekik a legfurább, hogy annyi év magánya, elszigeteltsége után néhány évtized elég volt a város fölforgatásához.

A szervezet, aminek dolgozni fogok egyik fő célja a Ladakh-i, Leh-i kultúra megőrzése, a helyiek támogatása, a környezet megóvása. Közvetlen főnököm, Helena Nordberg 30 évvel ezelőtt járt először e tájon, majd a későbbi „káros" folyamatok hatására megalapította az ISEC (International Society for Ecology and Culture) szervezetet. Azóta Helena közösen egy másik helyi kezdeményezéssel alternatív Nobel-díjban részesült az eddig elvégzett munkájuk megbecsüléseként.

Önkéntes hétköznapok a „Földi Paradicsomban"

Bár még csak egy hete érkeztem meg Leh-be, India legészakibb tartományának Ladakh-nak a fővárosába, máris hétköznapokról írok. Bocsássátok meg ezt most nekem, de az ember már két nap után is komfortosan érzi itt magát. Ez talán a helyiek közvetlensége, a Himalája hófödte látványa, a 3500 méteren viszonylag lassúbb, oxigénhiányosabb lét miatt érzem.

De, hogy hogyan és miféleképpen keveredtem ide? Az egésze egy tavalyi decemberi estén kezdődött, amikor is a Magyar Önkéntesküldő Alapítvány egy levelét megkapván két napot töltöttem a GLEN (Global Education Network for Young Europeans) program egy pályázatának megírásával. A program lényege, hogy a 2004-ben relatíve újonnan csatlakozott EU-s országok egy önkéntesét összeboronálják egy „régi" EU-s állam másik vállalkozó szellemű polgárával, és egy fejlődő ország béli programban foglalkoztatják őket 3 hónapig. Eredetileg bár Jemenben lenne most a helyünk, de a helyi erők és a kormány közti fegyveres ellentétig fajuló harcok miatt új programot kerestek nekünk a koordinátorok, így kerültünk Nyugat-Tibetbe. Azért írom, hogy kerültünk, mert egy német lány, Anna a tandem párom e röpke időre.

Haladjunk időrendben. Egy éjjel eltöltése után Bécs nemzetközi repülőterén, egy egynapos várakozás után London légikikötőjében, máris reggeli 6 óra virradt rám, alattunk Ázsia, Delhi, első találkozásom egy másik kontinenssel. Kitekintve az ablakon a város izzott a fényektől, és szívem kalapálni kezdett az izgalomtól. A vízum ellenőrzésnél valami probléma adódott, talán a pasas még nem látott magyar útlevelet, de egy tíz perces várakozás után léphettem csak be Indiába. Mindeközben egy szőke lány mosolyog hátulról rám, és érdeklődik a probléma felől. Később minden rendeződik, csomag fel, és máris indulhatok. A helyi repülőtársaság irodájánál ugyanabba a szőke lányba botlok, majd véletlenül kiderül, hogy ő is a holnapi géppel repül Leh-be. Elhatározzuk, hogy közösen töltjük el a napot Delhi-ben és együtt, nézünk szállás után is, talán így olcsóbb lesz. A hölgy Tereza, Csehországból. A terv beválik, pár perc múlva közösen zötykölődünk India fővárosának utcáin egy taxiban. A levegő súlyos, illatos, a fejem szédül, a forgalom óriási, az új képektől és hangoktól szinte alig térek magamhoz. Az egyetlen irányjelző a közlekedésben az autó dudájának használata, motorosok suhannak mellettünk gyönyörű szárikba öltözött lányokat cipelve hátuk mögött, tehenektől áll le a forgalom, az út mellett majmok szaladgálnak. Megérkezve a szállásra, ami egy rosszabb nyolcadik kerületi utcához hasonlítható, kiszúrunk egy diákszállót, aminek szúnyogai társaságában töltjük a következő napot. Delhi büdös, forgalmas, tömött utcáin sétálgatunk délután, ahol minden második percben megszólít bennünket valaki esetleges idegenforgalmi irodát ajánlva, vagy más szolgáltatásokat kínálva, mint fültisztítás, vagy cipőpucolás. Igazi ázsiai nagyváros, amit eddig még csak filmen esetleg egy dokumentumfilmben láttam és a személyes találkozás semmihez sem fogható. A szokásosnál is idegenebbnek érzem magam, és várom, hogy másnap repülhessek. Valami közbeszól, és a gép nem repül a rossz időjárás miatt, így még egy napot töltünk Delhi-ben. Terezával a nyakunkba vesszük a várost és csavargunk egy kicsit, felébredve az előző napi sokkos állapotból. Mondhatni Delhi is hasonló helyzetben van, mivel pár héttel ezelőtt öngyilkos merénylő ölt meg egy forgalmas piactéren 50 főt, ezért még az internetezéshez is útlevelet fénymásolnak, úti célokat, információkat kérnek. Közben az egyik hindu templomban találkozunk egy kedves indiai családdal, akik vakációznak a fővárosban, majd összebarátkozván egy Calcutta-i (India legzsúfoltabb városa) invitációval térünk nyugovóra.

Hajnali kettő. Ébredés. A tegnapi szikh taxis repít bennünket a reptérre, ahol az előző napi „póruljárt" turisták üdvözlete fogad bennünket. A gép indul, irány a Földi Paradicsom!